A ragadozó madarak után átszárnyalunk egy másik olyan madárcsoportra, ahol hasonlóan nagy káosz uralkodik az ebben a témában járatlan ember fejében. Mert ugye a varjú az csóka, a 300 éves varjúból készült levest meg napokig kell főzni...

Hazánkban a Corvus nemzetségből 4 faj honos: a vetési és a dolmányos varjú, a csóka és a holló.

Vetési varjú

A vetési varjú (Corvus frugilegus) nagyon gyakori madár volt régebben országszerte, mindenfelé óriási fészkelő telepei léteztek. Télen az északról (jelentősen Oroszországból) érkezőkkel együtt hatalmas tömegekben özönlötték el a szántókat, falvakat. Ez azonban mára jelentősen megváltozott. A ragadozók kapcsán említettem, hogy bizony jó néhány faj került a kipusztulás szélére, vagy mint fészkelő el is tűnt az országból a dúvadirtás következményeként akkumulálódott méreganyagok „áldásos” hatása miatt. A varjúfélék kifejezett célpontok voltak abban az időben. A foszforszörpös tojások kihelyezése teljesen megszokott dolog volt a vadőrök körében csakúgy, mint a varjúfészkeket telibe lőni sörétes puskával. Ennek aztán meg is lett a következménye: elhagyott, kiüresedett költőtelepek, elpusztult, varjúfészekben költő baglyok, megtizedelődött ragadozók, amelyek a mérgezett állatokat elfogyasztották. A vetési varjú költőállománya jelentősen lecsökkent, és ez még nem minden. Számos olyan madárfaj létezik, amely nem épít fészket, hanem más madarak fészkét foglalja el és abban költ. Az egyik ilyen a kékvércse. Ez a madár ugyanúgy telepesen költ, mint a vetési varjú és olyannyira függ tőle, hogy a költési időszaka akkor kezdődik, amikor a varjú már kiröptette a fiókáit. Ahogyan azonban a vetésivarjú-telepek eltűntek, úgy fogyatkozott a valaha híres hazai kékvércseállomány is.

A varjúfélék rendkívül intelligens madarak, ebben vetekszenek a majmokkal. Nemcsak arra képesek, hogy szerszámot használjanak, hanem el is tudnak készíteni olyat, amely a céljaiknak megfelel. Közel 300 különböző hangot használnak kommunikációjukban, amivel messze kiemelkednek a madarak világában. Sajnos, ebből fakadóan léptek is madaraink, és néhány évtized alatt megváltoztatták fészkelési szokásaikat: beköltöztek a városokba. Hamar rájöttek, hogy a mezővédő erdősorok helyett, ahol állandó zaklatásnak voltak kitéve, a városban nem lőhetnek rájuk. A parkok idős fái ideálisak fészekkolóniák létesítésére, a sok hulladékból meg jól meg lehet élni, tehát maradtak, nem kis fejtörést okozva a városi embereknek, köztisztasági szerveknek. A probléma csak az, hogy a kékvércsék nem ennyire intelligensek, és ők maradtak a pusztákban, ahol viszont nincs fészkelőhely. Ezt látva több helyen telepítettek tízesével költőládákat, amelyeket aztán többé-kevésbé el is foglaltak a vércsék.

A vetési varjú messziről nézve fekete, erős csőrű, károgó madár, nem is gondolnánk, hogy ugyanúgy az énekesmadarak rendjébe tartozik, mint a feketerigó vagy a fülemüle. Tollazata is csak messziről fekete: közelebbről, napfénynél tűnik ki, milyen szép, acélkéken csillogó az a fekete!

És akkor mi az igazság a 300 éves varjúról? A természetben eddig igazoltan legidősebb madár alig múlt el 20 éves! Valószínű azonban, hogy a valóságban megélhetik a 40-50 évet, de a több 100 éves kategória komolytalan.

Dolmányos varjú

Másik jómadarunk, a dolmányos varjú (Corvus cornix) leginkább tollazatával tűnik ki a fekete seregből: nevéhez híven úgy néz ki, mintha egy hamuszürke kabátot vett volna fel fekete testére. Erősebb csőre van, mint a vetési varjúnak, nagy rabló a lelkem. Ha teheti, összeszedi a nyúlfiakat, a fácáncsibét, kifosztja a tojásos fészkeket. Télen rájár a dögre. No, itt kerüljön most terítékre a kálomista-pápista téma: régen ő volt a kálomista varjú, a vetési meg a pápista. Az egyik magyarázat szerint „a dolmányos húst eszik, a vetési meg nem”, ehelyett legvalószínűbb az a magyarázat, hogy a vetési talpig feketében jár, mint a katolikus papok, a dolmányos gúnyája ellenben két színű, mint a reformátusoké. Megjegyzem, a dolmányosnak tőlünk nyugatabbra egy teljesen fekete alfaja él. Ott aztán minden varjú fekete, és tényleg nehéz megmondani, éppen melyeket lehet megfigyelni az égbolton.

A dolmányos varjú merőben eltér a vetésitől a fészkelési szokásaiban is. A költési időben egy vetésivarjú-telepen olyan káosz uralkodik, mint egy zsibvásárban. A dolmányos varjú ellenben magányosan fészkel, síri csendben. Egyszer madarakat gyűrűztünk egy erdőfoltban, ahol egész délelőtt ott tartózkodtunk. Hazamenetel előtt vettünk észre egy fészket egy nyárfa koronájában, de a fészek környékén egész idő alatt nem láttunk semmi mozgást. Megpróbáltunk belepillantani a fészekbe egy magaslatról, de nem sikerült. Úgy döntöttem, felmászom, megnézem, mi lehet benne, bár sok remény nem volt arra, hogy lakott. Megdöbbenésemre 4, már anyányi dolmányosvarjú-fióka lapult benne. A kérdés az volt: hogyhogy nem láttunk egy szülőt sem a fészek közelében? Talán nem mertek etetni? Ezután folytattuk a gyűrűzést, de folyamatosan figyeltük a fészket távcsővel. És lám, meg is pillantottuk a szülőket, ahogy a legnagyobb csendben, kommandósokat megszégyenítő láthatatlansággal közelítették meg a fészket és etették a fiókákat.

Csóka

Következő versenyzőnk, a csóka (Corvus monedula) a legkisebb mind közül. Kerekded feje, kis csőre, szürke tarkója és kék szeme van őkelmének, összhatásban inkább emlékeztet egy galambra. Igazi csapatjátékos, magányosan soha nem látható. Jól érzi magát a városokban is. Komáromban kedvelt fészkelő helyei az egyedi fűtéses tömbházak már nem használt kéményei. Télen keveredik a vetésivarjú-csapatokkal, de jól kivehetőek a csókák: kisebb termetüknél fogva gyorsabb szárnycsapásaik vannak, valamint jellegzetes, magasabb hangokat hallatnak.

Holló

Befejezésként essen szó a hollóról (Corvus corax), Mátyás király címermadaráról, egy rendkívül értelmes, egyszerű kinézete ellenére csodálni való madárról, egyik kedvencemről. 1989-ben a Börzsönyben gyűrűztem egy táborban. Kora reggel ébredtem, a hegyoldal párában úszott, miközben a közeli sziklafal mellett összetéveszthetetlen korrogó hanggal repült el egy holló. Ez volt életem első hollója, és szinte azonnal beleszerettem, legfőképp a hangjába. A holló az említett időszakban kifejezetten ritka látvány volt. Azóta szerencsére jelentősen gyarapodott az állománya, és ma már egyes helyeken kifejezetten gyakori, főleg télen, amikor csapatokban jár. A hollók hasonló munkát végeznek, mint más helyeken a keselyűk. Nagy területeket járnak be, és pillanatok alatt kiszúrják az elhullott állatokat, vagy a vadászat után otthagyott zsigereket. Egész életre választanak maguknak párt, és nagyon ragaszkodnak a fészkelő helyükhöz is. Olyan fészekről is van tudomásunk, amelyikben 36 éven keresztül folyamatosan volt költés! Etetőhelyen nagy élmény megfigyelni őket. Amint megérkeznek, óvatosan közelítenek, sokat kommunikálnak felfújt torokkal. A párok láthatóan élvezettel tollásszák egymást, miközben olyan határtalan nyugalom és bizalom árad belőlük, amit mi, emberek is megirigyelhetnénk tőlük.

Kirepülés előtt álló hollófiókák

Nagyon korán költenek, ebben az időszakban már tatarozzák a fészket, és a hónap végén a tojások is belekerülnek. Április elején a fiókák már próbálgatják a szárnyaikat és rövidesen együtt járják a környéket a szüleikkel. „Ritka, mint a fehér holló”, szól a mondás, de van-e fehér holló? A csomorkányi templomtoronyban fészkelt hajdanában egy pár, amely a megfigyelések szerint minden 4-5. évben repített fehér fiókát. Tehát az biztos, hogy volt ilyen esemény a hollók történelmében.

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós