Az ősz első FitoFriday-sétáján utánajártunk a lakásban is gyakran nevelt trópusi növények titkainak. Kiderült, miért lyukas a Monstera (=”phylodendron”) levele, és miért élnek meg az ablakpárkányokon az amúgy trópusi éghajlaton előforduló növények.

Ha meg szeretnénk érteni egy adott terület növényvilágát, akkor alapvetően a környezetet – a földrajzi elhelyezkedést, az éghajlatot és a talajviszonyokat - kell megvizsgálnunk, mivel ezekhez minden növény valamilyen módon alkalmazkodott. Esetünkben most csak a trópusi esőerdők növényzetére voltunk kíváncsiak. A trópusokon rengeteg a napfény, egészen magas az évi átlaghőmérséklet (20 oC feletti), és nagy az éves csapadék mennyisége is (2540 mm feletti). Ezek azonban nem egyenletesen oszlanak meg egy-egy erdőben.

 tropus_szintek.jpg

Ha képzeletben keresztben elvágnánk egy esőerdőt, akkor a következő szintek rajzolódnának ki:

A-szint: Ez egy kimagasló, csak elszórtan egy-egy fát tartalmazó szint. Itt a levelek viszonylag kis méretűek, aminek az az oka, hogy itt gyakrabban fúj a szél, és ezt a nagy levelek nem bírnák ki (könnyen belekapna a szél és leszakíthatná, instabillá tenné a növényt). Emellett a levelek felülete bőrszerű, aminek pedig az az oka, hogy erre a szintre jut a legnagyobb mennyiségű csapadék (nem fogja fel előle semmilyen másik növény), és ha nem csepegne le róla viszonylag gyorsan, úgy ez a víz gátolná a leveleket a légzésben.

B-szint: Ez a zárt lombkorona szintje. A fény nagy része ezen a szinten már nem jut túl, ami mint majd később kiderül, nagyon fontos tényező.

C-szint: Itt még mindig fákat, vagy különböző magasabbra növő pálmákat találunk. Azonban a fény mennyisége már jóval kevesebb, ez az oka annak, hogy itt már nagyobbak a levelek, amelyek segítségével a növények nagyobb felületen képesek hasznosítani a kevesebb napfényt.

Cserjék és csemeték szintje: Ide a fénynek már csak kevesebb mint 3%-a jut le, emiatt hatalmas verseny folyik egy-egy napsugárért. Amint egy nagyobb fa kidől, és lyuk keletkezik a B-szinten, a csemeték ádáz versenybe kezdenek, ami miatt itt általában gyors növekedésű fajokkal találkozunk.

Talajszint: A fénynek ide már csak az 1%-a, a csapadéknak pedig kb. a harmada jut, ami azért sok mindent megmagyaráz. Hiszen a lakásban előforduló, trópusi eredetű növények általában ezen a szinten élnek természetes közegükben. Tehát nem igényelnek kimondottan trópusi éghajlatot, hiszen mind víz, mind fény terén beérik kevesebbel, mint felsőbb szinteken élő társaik.

tropus_monstera.jpg

Azonban nem minden növény törődik bele abba, hogy neki kevesebb fény jutott. A Monstera-fajok -  melyeket itthon tévesen csak filodendronnak hívunk – a talajszinten kezdik életüket mag formájában, majd csírázás után az árnyékos talajszinten elkezdenek kúszni addig, amíg nem találnak egy függőleges felületet, amin aztán tovább tudnak kapaszkodni a fény fele (amúgy ha ilyet nem talál bizonyos időn belül, akkor a növény elpusztul). Majd ha felkúszott, és elért egy bizonyos magasságot, ahol már elegendő fény van, a kúszást abbahagyja, és léggyökereket ereszt (ezeket otthon általában letépjük, mivel mindig útban vannak öntözésnél, meg nem is túl szépek...), amelyekkel ha eléri a talajt, legyökerezik, és a későbbiekben a tápanyagot innen (is) veszi fel. Na de mi a helyzet a lyukas levelekkel? Kezdetben, amíg a növény a talajon, vagy a fák törzsén az árnyékban kúszik, a leveleken nincsenek lyukak, majd ha elér egy bizonyos magasságot, ahol a fénymennyiség meghalad egy adott szintet, onnantól kezdve a növény már lyukas lemezű leveleket hoz. Itt a fény csak kisebb csóvákban töri át a lombkorona szintet, ezért előnyösebb minél nagyobb felületű leveleket növeszteni, ehhez azonban több energiára, több “nyersanyagra” van szükség. Erre találták ki a Monstera-fajok, hogy sokkal jobb ugyanakkora felületű, de nagyobb területere kiterjedő leveleket növeszteni, hiszen így nagyobb eséllyel süt majd rá a nap egy-egy, vagy akár egyszerre több sugara. Így már érthető az is, hogy a növény életének kezdeti szakaszában miért más a levél alakja: kezdetben árnyékban fejlődik, így nem tud fénysugarakat “elkapni”, ezért nincs is szüksége nagy levelekre.

tropus_orchid.jpg

Az orchideák stratégiája nagyban hasonlít a Monstera-fajokéra, azzal a különbséggel, hogy ők nem kúsznak fel a fákon, hanem már eleve fent a fák lombkorona szintjén, egy vastagabb ágon fejlődnek ki magjaikból. Ez több szempontból is előnyösebb, hiszen a megfelelő fénymennyiség és csapadék fejlődésük kezdetétől fogva rendelkezésre áll. Ami tápanyagot a Monsterák felszívnak a talajból, azt a fán lakó (epifiton) növényeknek valahonnan máshonnan kell beszerezni. Ezért gyakran fordulnak elő ágak villás elágazásaiban, vagy formálnak gyökereikből kisebb fészket, hogy az itt összegyűlt bogarakból, kéregdarabokból stb. kinyerjék a megfelelő ásványi anyagokat. Az orchideák esetében azonban akad még egy feladat: a víz felvétele. Ezt ugyanis – hiába esik kellő mennyiségű eső – nem tudják ilyen egyszerűen hasznosítani. Ezért léggyökereiken keresztül (amik otthon általában mindenfele kúsznak, csak éppen a cserépbe nem) veszik fel a levegő páratartalmából a vizet. Ezeknek a léggyökereknek néha fotoszintetizáló (tápanyag-előállító) szerepe is van, ilyenkor zöldes színűek, és ebből következik az is, hogy mivel a szerves anyag előállításához fény kell, az otthoni orchideák egy részét átlátszó műanyag cserépben tartjuk.

A vadon élő orchideákkal kapcsolatban felmerül még egy érdekes kérdés: hogyan kerülnek fel a magasba ezek a növények? Nagyon apró, már-már porszerű magjaik vannak, amiből egy növény több milliót hoz egy évben. Ezeket a szél felkapja, és a fák tetejéig emeli. Annyira hatékony ez a szállítási módszer, hogy kimutatták, a magok akár a sztratoszféráig is eljuthatnak, és a Földet is megkerülhetik egy-egy ilyen út alkalmával.

tropus_begonia.jpg

Végül elérkeztünk az otthonról ismert, talajszinten növő trópusi növényekhez. Nekik mi a taktikájuk? Ebből a szempontból talán a begóniák leveleit érdemes megvizsgálni, ugyanis ezek többsége olyan áttetsző sejteket tartalmaz, melyek a gyér fényt fókuszálják, így elősegítve a hatékonyabb fotoszintézist. A begóniák másik “trükkje”, hogy a levelek fonákján vörös színű pigmentek találhatók, melyek a levelek felső rétegein már átszűrődött fényt visszaverik, ami aztán a  megfelelő részén újra hasznosul. A fény mellett vízből is viszonylag kevés jut le a talajszintre, ezt a begóniák az aszimmetrikus leveleikkel oldják meg: olyan spirálszerű formát vesznek fel, amivel az esőt a saját szárukhoz vezetik, ezzel megakadályozva, hogy valamilyen más növény hasznosítsa azt a vizet, ami a leveleikről lecsorogna a talajra.

Szerző: Kiss Tamás - FitoFriday