Kapanyél

Az ősz első FitoFriday-sétáján utánajártunk a lakásban is gyakran nevelt trópusi növények titkainak. Kiderült, miért lyukas a Monstera (=”phylodendron”) levele, és miért élnek meg az ablakpárkányokon az amúgy trópusi éghajlaton előforduló növények.

Ha meg szeretnénk érteni egy adott terület növényvilágát, akkor alapvetően a környezetet – a földrajzi elhelyezkedést, az éghajlatot és a talajviszonyokat - kell megvizsgálnunk, mivel ezekhez minden növény valamilyen módon alkalmazkodott. Esetünkben most csak a trópusi esőerdők növényzetére voltunk kíváncsiak. A trópusokon rengeteg a napfény, egészen magas az évi átlaghőmérséklet (20 ^oC feletti), és nagy az éves csapadék mennyisége is (2540 mm feletti). Ezek azonban nem egyenletesen oszlanak meg egy-egy erdőben.

Ha képzeletben keresztben elvágnánk egy esőerdőt, akkor a következő szintek rajzolódnának ki:

A-szint: Ez egy kimagasló, csak elszórtan egy-egy fát tartalmazó szint. Itt a levelek viszonylag kis méretűek, aminek az az oka, hogy itt gyakrabban fúj a szél, és ezt a nagy levelek nem bírnák ki (könnyen belekapna a szél és leszakíthatná, instabillá tenné a növényt). Emellett a levelek felülete bőrszerű, aminek pedig az az oka, hogy erre a szintre jut a legnagyobb mennyiségű csapadék (nem fogja fel előle semmilyen másik növény), és ha nem csepegne le róla viszonylag gyorsan, úgy ez a víz gátolná a leveleket a légzésben.

B-szint: Ez a zárt lombkorona szintje. A fény nagy része ezen a szinten már nem jut túl, ami mint majd később kiderül, nagyon fontos tényező.

C-szint: Itt még mindig fákat, vagy különböző magasabbra növő pálmákat találunk. Azonban a fény mennyisége már jóval kevesebb, ez az oka annak, hogy itt már nagyobbak a levelek, amelyek segítségével a növények nagyobb felületen képesek hasznosítani a kevesebb napfényt.

Cserjék és csemeték szintje: Ide a fénynek már csak kevesebb mint 3%-a jut le, emiatt hatalmas verseny folyik egy-egy napsugárért. Amint egy nagyobb fa kidől, és lyuk keletkezik a B-szinten, a csemeték ádáz versenybe kezdenek, ami miatt itt általában gyors növekedésű fajokkal találkozunk.

Talajszint: A fénynek ide már csak az 1%-a, a csapadéknak pedig kb. a harmada jut, ami azért sok mindent megmagyaráz. Hiszen a lakásban előforduló, trópusi eredetű növények általában ezen a szinten élnek természetes közegükben. Tehát nem igényelnek kimondottan trópusi éghajlatot, hiszen mind víz, mind fény terén beérik kevesebbel, mint felsőbb szinteken élő társaik.

Azonban nem minden növény törődik bele abba, hogy neki kevesebb fény jutott. A Monstera-fajok -  melyeket itthon tévesen csak filodendronnak hívunk – a talajszinten kezdik életüket mag formájában, majd csírázás után az árnyékos talajszinten elkezdenek kúszni addig, amíg nem találnak egy függőleges felületet, amin aztán tovább tudnak kapaszkodni a fény fele (amúgy ha ilyet nem talál bizonyos időn belül, akkor a növény elpusztul). Majd ha felkúszott, és elért egy bizonyos magasságot, ahol már elegendő fény van, a kúszást abbahagyja, és léggyökereket ereszt (ezeket otthon általában letépjük, mivel mindig útban vannak öntözésnél, meg nem is túl szépek...), amelyekkel ha eléri a talajt, legyökerezik, és a későbbiekben a tápanyagot innen (is) veszi fel. Na de mi a helyzet a lyukas levelekkel? Kezdetben, amíg a növény a talajon, vagy a fák törzsén az árnyékban kúszik, a leveleken nincsenek lyukak, majd ha elér egy bizonyos magasságot, ahol a fénymennyiség meghalad egy adott szintet, onnantól kezdve a növény már lyukas lemezű leveleket hoz. Itt a fény csak kisebb csóvákban töri át a lombkorona szintet, ezért előnyösebb minél nagyobb felületű leveleket növeszteni, ehhez azonban több energiára, több “nyersanyagra” van szükség. Erre találták ki a Monstera-fajok, hogy sokkal jobb ugyanakkora felületű, de nagyobb területere kiterjedő leveleket növeszteni, hiszen így nagyobb eséllyel süt majd rá a nap egy-egy, vagy akár egyszerre több sugara. Így már érthető az is, hogy a növény életének kezdeti szakaszában miért más a levél alakja: kezdetben árnyékban fejlődik, így nem tud fénysugarakat “elkapni”, ezért nincs is szüksége nagy levelekre.

Az orchideák stratégiája nagyban hasonlít a Monstera-fajokéra, azzal a különbséggel, hogy ők nem kúsznak fel a fákon, hanem már eleve fent a fák lombkorona szintjén, egy vastagabb ágon fejlődnek ki magjaikból. Ez több szempontból is előnyösebb, hiszen a megfelelő fénymennyiség és csapadék fejlődésük kezdetétől fogva rendelkezésre áll. Ami tápanyagot a Monsterák felszívnak a talajból, azt a fán lakó (epifiton) növényeknek valahonnan máshonnan kell beszerezni. Ezért gyakran fordulnak elő ágak villás elágazásaiban, vagy formálnak gyökereikből kisebb fészket, hogy az itt összegyűlt bogarakból, kéregdarabokból stb. kinyerjék a megfelelő ásványi anyagokat. Az orchideák esetében azonban akad még egy feladat: a víz felvétele. Ezt ugyanis – hiába esik kellő mennyiségű eső – nem tudják ilyen egyszerűen hasznosítani. Ezért léggyökereiken keresztül (amik otthon általában mindenfele kúsznak, csak éppen a cserépbe nem) veszik fel a levegő páratartalmából a vizet. Ezeknek a léggyökereknek néha fotoszintetizáló (tápanyag-előállító) szerepe is van, ilyenkor zöldes színűek, és ebből következik az is, hogy mivel a szerves anyag előállításához fény kell, az otthoni orchideák egy részét átlátszó műanyag cserépben tartjuk.

A vadon élő orchideákkal kapcsolatban felmerül még egy érdekes kérdés: hogyan kerülnek fel a magasba ezek a növények? Nagyon apró, már-már porszerű magjaik vannak, amiből egy növény több milliót hoz egy évben. Ezeket a szél felkapja, és a fák tetejéig emeli. Annyira hatékony ez a szállítási módszer, hogy kimutatták, a magok akár a sztratoszféráig is eljuthatnak, és a Földet is megkerülhetik egy-egy ilyen út alkalmával.

Végül elérkeztünk az otthonról ismert, talajszinten növő trópusi növényekhez. Nekik mi a taktikájuk? Ebből a szempontból talán a begóniák leveleit érdemes megvizsgálni, ugyanis ezek többsége olyan áttetsző sejteket tartalmaz, melyek a gyér fényt fókuszálják, így elősegítve a hatékonyabb fotoszintézist. A begóniák másik “trükkje”, hogy a levelek fonákján vörös színű pigmentek találhatók, melyek a levelek felső rétegein már átszűrődött fényt visszaverik, ami aztán a  megfelelő részén újra hasznosul. A fény mellett vízből is viszonylag kevés jut le a talajszintre, ezt a begóniák az aszimmetrikus leveleikkel oldják meg: olyan spirálszerű formát vesznek fel, amivel az esőt a saját szárukhoz vezetik, ezzel megakadályozva, hogy valamilyen más növény hasznosítsa azt a vizet, ami a leveleikről lecsorogna a talajra.

Szerző: Kiss Tamás - FitoFriday