Kapanyél

"A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga, és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak, és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától, és mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez.

… Senki sem látott még bodzát, amelyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem, és abban hárommillió mag van. Szóval megvan benne a jó szándék, hogy egy nagy bodzáskertté változtassa a világot kelettől nyugatig." (Móra Ferenc: Georgikon)

Valamelyik Pettson és Findusz mesekönyvben olvastunk egy kísérletről, amelyben tulipán szirmait lehet ételfestékkel megszínezni. Természetesen a gyerekek azonnal ki is akarták próbálni, hogy tényleg működik-e. Naná, hogy februárban!

Mert ugye ritkán szórjuk meg borssal, sóval a gyümölcsöket, és elég kis eséllyel keverünk citromlevet, apróra vágott vöröshagymát, fokhagymát és tejfölt bármelyik gyümölcshöz is. És persze a mustárt is kerülni szoktuk, ha gyümölcsről van szó. Pedig az avokádó húsát a héjából kikanalazva, és az előbb említett ízesítőkkel összekeverve tuti finom krémet kapunk, amit pirítósra kenve fogyaszthatunk.

Ha valaminek a színét imádom, az ízével viszont még nem igazán tudtam megbarátkozni, az a cékla. Már a latin neve is ijesztő (Beta vulgaris convar. crassa provar. conditiva), és az sem utolsó látvány, ahogy a gyerekeim horrorjelenetet idézően eszik ezt a fura zöldséget, akarom mondani vörösséget.

A dió szóba került már néhányszor a blogon, de most, hogy leszüretelték az idei termést is, érdemes újra elővenni a témát. Egy posztba persze egyáltalán nem fér bele mindaz, amit a dióról tudni kell vagy érdemes, azért teszünk egy próbát.

Dióliget Lengyeltótiban