Télen a lombozat hiánya miatt minden állat jobban szem előtt van, mint más évszakban. Most olyan madarakról lesz szó, amelyek egész évben a költőhelyük közelében tartózkodnak, télen figyelhetők meg a legjobban, és minden porcikájukban tökéletesen alkalmazkodtak ahhoz, hogy a fák törzsén és ágain éljenek. Lábuk rendkívül erős kúszólábbá módosult. A legtöbb madárnál 3 ujj előre áll, és 1 ujj hátra. A harkályoknál ez 2-2-re módosult, ami nagy előnyökkel jár: a fakéreg megmarkolása sokkal hatékonyabb, ha egyenlő erőt tud felülről és alulról is kifejteni. A farktollak a madaraknál a repülés közbeni kormányzásra, fékezésre szolgálnak. A harkályoknál kapnak egy merőben más funkciót: meg kell tartaniuk a testet a függőleges fatörzsön. Ennek megfelelően a farktollak rendkívül kemények. A csőr erős vésőcsőrré alakult, és ez nem azért van, hogy a madár be ne verje a fába a fejét: képes vele kivájni a költőodúját, segítségével keresi a kéreg alatt mocorgó lárvákat. És ha már itt tartunk, pár szót érdemes szólni arról, mit is kopogtat a fa törzsén harkályunk.

Fekete harkály

Madaraink fő tápláléka a fakéreg alatt megbújó (különböző fajhoz tartozó) lárva. A lárvák úgy kerülnek a fába, hogy petéket injektálnak az imágók a kéreg alá, ahol aztán a kikelt lárva élni és növekedni fog, de legfőképpen táplálkozni a fa szöveteivel. Na, itt jön harkályunk, és elkezdi kúszás közben tesztelni a fát. Ide kopp, oda kopp, aztán hallgatózás. Keresi a lárva mocorgásának hangját. Ha meghallja, akkor nekiáll kibontani a fakérget annyira, hogy hozzáférjen a csemegéhez. Akkor sincs probléma, ha csak a járatig jut, és a lárva beljebb van. Előveszi csodafegyverét: a nyelvét! Persze ez is speciálisan módosult. A nyelv vége pár centi hosszan tűszerűen keratinizálódott, rajta nagyon sok apró sörtével, ami úgy viselkedik, mint egy lándzsa: ezzel szó szerint felnyársalja a lárvát. A nyelv hosszan kiölthető, kicsit hasonlít a rugós centihez, így nincs probléma, ha a járatban még egy kicsit nyelvészkedni kell.

Nagy fakopáncs

A harkályok a kommunikációjuk egy részét is erős csőrükre alapozzák: ez a tavasszal hallható „dobolás”, ami a nászidőszak kezdetét jelzi. Ehhez a tevékenységhez egy fa kiszáradt ága kell, amire felkuporodik a madár, és nagyon gyorsan elkezdi ütni a fát. Ettől egy magas, pergő hang képződik, ami messzire hangzik. A dobolás gyorsasága, üteme jellemző az egyes fajokra, de csak nagyon vájt fülű madarász tudja megkülönböztetni őket.
A költőodú készítése madaraink leglátványosabb tevékenysége. Szép szabályos kerek vagy ovális bejáratot ácsolnak, a fa törzsébe pedig egy zacskó alakú költőüreget vájnak. Ebbe rakják hófehér tojásaikat. Sok odúban költő fajra jellemző, hogy hófehérek a tojásaik, ami két okkal is magyarázható. Az egyik, hogy nincs szükségük mimikrire, ami pl. a földön fészkelők fajoknál nagyon fontos, a másik, hogy a fehér a legkisebb fénymennyiséget is visszaveri, így a nagy sötétben is jól lehet látni a tojásokat, ami fontos lehet, hogy az odúba érkező madár ne tapossa őket össze. Az odút minden évben újra készíti, ezzel a tevékenységével segít megtelepedni az odút használó egyéb madárfajoknak. Gyakran csinálja, hogy a korhadt fákat végiglyuggatja, és számtalan odút készít rajta. Később a csoportosan fészkelők (seregély) örülnek majd az ilyen fáknak.

Most lássuk a gyakoribb fajokat.
A nagy fakopáncs (Dendrocopus major) a leggyakoribb harkályunk, mindenfelé megtalálható a sík vidéktől a hegyvidékig, az ártéri erdőtől a városi parkokig. Tollazata jellemzően fekete-fehér tarka (a csoportot tarkaharkálynak is nevezik), piros színnel az alsó farokfedőkön. Jellegzetessége a mindkét szárnyon látható két nagy fehér vállfolt (ilyet a közép és a balkáni fakopáncs is visel). A hím és tojó hasonló, mindössze annyi a különbség, hogy a hím tarkóján piros folt van. A fiatalok néhány hónapig a fejtetejükön piros sapkát viselnek, amit aztán az első vedlés alkalmával elvesztenek. Ismételgetett „tcsikk” hangja gyakran hallható. Télen magokat is eszik, rájár az etetőre, de nagyon szereti a fenyőmagot. Ehhez úgy jut hozzá, hogy miután leszedte a tobozt, egy előre kiszemelt helyre viszi, ahol egy arra alkalmas helyre beilleszti a tobozt, és addig püföli az így rögzített virágzatot, amíg hozzá nem jut a magokhoz. Az ilyen harkályműhelyt könnyen megtalálhatjuk, mert a fa alatt nagy tömegben hevernek a szétvert tobozok.

Közép fakopáncs

A közép fakopáncs (Dendrocopus medius) kisebb termetű, piros sapkás harkály, hím és tojó hasonló, annyi a különbség, hogy a hím színei élénkebbek. Szórványosan elterjedt, nagyon jó jelző faj: csak ott fordul elő, ahol öreg állományú erdők vannak. Tavasszal jellegzetes nyávogó hangot hallat.

Kis fakopáncs

A kis fakopáncs (Dendrocopus minor) a legkisebb harkály, akkora, mint egy veréb. A szárnyon nincs fehér vállfolt, hanem sűrűn csíkozott. A hím sapkája piros, a tojóé sárgás színű. Nagyon gyors „kikikikikiki” hangjáról messziről felismerhető. Gyakori.

A fekete harkály (Dryocopus martius) (kép legfelül) varjú méretű, erős madár. Néhány évtizeddel ezelőtt csak szórványosan, főleg a folyókat övező ártéri erdőkben fordult elő, de elszaporodott, és ma már szinte bárhol találkozhatunk vele. Erős szárnycsapásokkal, erősen hullámzó vonalban repül, közben gyakran hallatja „trü-trü-trü” hangját. Dobolása erőteljes, lassúbb, mint a többi harkályé. Leggyakrabban nyárfába, bükkbe vájja odúját, amelyet könnyű felismerni, mert nem kerek, mint a többi harkályé, hanem függőlegesen elnyújtott, ovális alakú.

A zöld küllő (Picus viridis) zöld alapszínű harkály, nem véletlenül. Bár jól mozog a fákon, és ugyanúgy odúban fészkel, mégis igazi élőhelye a talajszint, ahol zöld színével jól beleillik a környezetbe. Fő tápláléka a hangya, leggyakrabban hangyabolyok közelében találkozhatunk vele. Elterjedt városi környezetben is.

Zöld küllő

A nagy fakopáncs és rokonai, a közép és kis fakopáncs a nevükhöz méltóan különböző mérettartományt képviselnek, a fekete harkály pedig a legnagyobb európai harkály címmel büszkélkedhet. Hogy ez miért érdekes? Az élőhelyen élő madarak előtt két választás van: vagy megélnek szépen egymás mellett, vagy, ha ugyanarra a táplálékbázisra hajtanak, akkor egymás konkurenciái lesznek. A harkályok esetében lehet szépen példázni, hogyan működnek ezek a folyamatok. A különböző méretű harkályok a biotóp különböző helyeit foglalják el. A fekete harkály nagy, nehézkes madár, a méretes fatörzseken érzi jól magát, a kis fakopáncs veréb nagyságú, a legvékonyabb ágakra is gond nélkül ki tud mászni. Ők nem versengenek egymással, de a nagy és közép fakopánccsal sincs ilyen probléma. Viszont van egy olyan harkály, amelyik látványos terjeszkedéssel hódította meg Közép-Európát és rendkívül hasonlít a nagy fakopáncsra: ő a balkáni fakopáncs. Amikor megjelent hazánkban, azonnal elkezdődött a nagy és balkáni fakopáncs harca, hiszen ugyanazt az ökológiai niche-t (latinul fülkét jelent) akarták birtokolni. A több évtizedes harc eredményeként a nagy fakopáncs megvédte eredeti pozícióját, a balkáni visszaszorult.

A másik jó példa a két küllőfaj. Konkurálnának egymással, ha nem lennének elválasztva térben! A hamvas küllő az 500 méteres tengerszint feletti erdőkben elterjedt, ellenben a zöld küllő síkvidéki madár. Nagyon ritkán fordul elő, hogy adott helyen mindkét madárral találkozunk.

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós