Ha megkérdeznénk járókelőket, hogy mondjanak egy nagyon apró madarat, akkor nagy eséllyel a legtöbben a kolibrit fogják említeni. Pedig a valóság az, hogy a kolibrikhez több száz faj tartozik, és van néhány fajuk, amelyek nem is mondhatók a maguk 20 grammjával nagyon aprónak. Most olyan madarakról lesz szó, amelyek a legkisebbek a nálunk élők között, és felveszik a versenyt a parányi kolibrikkel.

Sárgafejű királyka

Ősztől sokfelé, de főként fenyvesekben nagyon finom „szríííí” hangokra figyelhetünk fel. Ha megpillantjuk a hang forrását, apró madarat láthatunk kis sárga koronácskával: ő a sárgafejű királyka (Regulus regulus). Európa legkisebb madara alig nyom többet 5 grammnál (a legkisebb kolibrik 3 gramm körül vannak). Magyarországon fenyvesekben fészkel néhány helyen, igazi otthona a hegyvidéki fenyvesek, ott karakterfaj. Ősztől aztán nagy csapatokban jelennek meg vonuló példányai, olyan helyeken is, ahol nincsenek örökzöldek. Télire is maradnak kisebb példányszámban áttelelők, ilyenkor folyamatosan lehet hallani őket. Piciny méreteik ellenére nagyon szívósak, csak rovarokkal táplálkoznak, melyeket szüntelenül keresgélnek a tűlevelek között. Táplálékkeresés közben képesek reptükben egy helyben szitálni egy-egy levél előtt, mint a kolibrik. Tavasszal azt is megfigyeltük, hogy egy kiadósabb zápor után a levelekről csöpögő vízben fürdőztek: odarepültek a levélhez, finoman hozzáértek, erre legördültek a vízcseppek, amelyben gyors mozdulatokkal megmártóztak. Amikor átnedvesedtek, leszálltak egy ágra és tollászkodtak, ezután kezdődött az újabb merítkezés.

Tüzes- és sárgafejű királyka

Egy közeli rokona is megfigyelhető nálunk, a tüzesfejű királyka (Regulus ignicapillus). Ez a madár jellegzetes szemöldögsávot visel, amely „szigorúbb” tekintetet varázsol neki, ellentétben a sárgafejű „sápadt” ábrázatával. Mindkét faj hímjének a koronácskájában narancssárga tollak vannak, a tojókéban ellenben csak citromsárgák. 

Egy másik apróság már nehezebben megpillantható, bár gyakori madár. Szeret bujkálni a kövek között, gyökerek alatt, itt keresi pókokból, bábokból álló táplálékát. Leginkább méretét meghazudtolóan erős „csrrrr” hangját követve lehetünk figyelmesek a kis barna madárra, mely hetykén csapja fel a farkát. Ő az ökörszem (Troglodytes troglodytes).

Magyar neve méretére, latin neve a madár életformájára utal, ugyanis a trogloditák barlangokban, földbe vájt üregekben élő népcsoportokra használt gyűjtő elnevezés.
Bár jórészt állandó madárról van szó, északabbi területekről, az ottani kemény tél elől délebbre húzódó madarak is megjelennek nálunk ebben az időszakban (svéd megkerülés). Fészke nagyon érdekes építmény: egy nagy, levelekből, gyökérdarabokból szőtt gömb, amelybe a bejárás egy kis lukon keresztül történik. Ezt a fészket rakhatja patak menti gyökerek közé, fáskamra gerendájára. Éneke szép és nagyon erős, mivel vízhez kötődő fajról van szó, jellegzetesen folyókat kísérő ártéri erdőkből, erdei patakok mentén hallható. Sokszor megtörténik, hogy akár 10 cm-es hóval fedett szikrázó napsütéses januári napon is hallatja csodálatos énekét.

Nyár végétől egyre gyakrabban lehetünk figyelmesek egy nagyon feltűnő madárcsoportra. Magas, a királykákra emlékeztető „szrííí”, és erős cserregő hangokból álló hangkavalkád kezd egyre közeledni, majd megpillantjuk az egymást állandóan hívogató, követő apró, de hosszú farkú madarakat. Ők az őszapók (Aegithalos caudatus). Érdekes nevét arról kapta, hogy feje egészben vagy részben fehér, emlékeztetve ezzel egy ősz apókára. Korábbi neveiben inkább a hosszú farka kapta a hangsúlyt, így hívták rudas cinegének, egérmadárnak is.

Őszapó (fehér fejű változat)

A fej színezetében kétféle változat (a teljesen fehér és a kétoldalt fekete sávú) és azok minden átmenete előfordul nálunk. Rendkívül szociális lények, magányosan sohasem láthatók. A költési időszakot kivéve 5-10, vagy akár ennél nagyobb fős csapatokat alkotnak és folyamatos hangoskodás mellett járják napi körútjaikat. Érdekes, hogy ezekbe a csapatokba gyakran kapcsolódnak be más fajok is: kék és széncinegék, királykák, fakuszok. Ezért van az, hogy téli séták alatt kihalt erdőben megyünk hosszú kilométereket, aztán egyszer csak belebotlunk egy ilyen csapatba és megváltozik minden: elkezd nyüzsögni, élni körülöttünk minden. Aztán amilyen gyorsan jött az egész társaság, olyan gyorsan tovább is áll.

Őszapó (fekete sávos változat)

Nagyon korán fészkelnek, sokszor már március elején építik fészküket, pedig ebben az időszakban még inkább télies az időjárás, lomb még sehol, gyakran még havazik is. Ennek megfelelően sok költés tönkre is megy, de akkor újat kezdenek. Rendkívül jópofa fészket készítenek: egy hosszúkás, hangyatojásra emlékeztető alakú (vagy babapólyaszerű), mohából, pókhálóból szőtt lágy, puha építmény ez, melyet belülről tollal bőségesen kibélelnek. Mivel fatörzs mellé egy ág tövébe építik, nagyon nehéz észrevenni. Megtalálni nem is így lehet: figyelni kell a hangoskodó párt, amint együtt repülve hordják a fészekanyagot, és ők elvezetnek a fészekhez. Sajnos ez a vesztük is: a szajkók jól ismerik ezt a hangot, és ők is ugyanezt csinálják: kifigyelik őket, amikor etetnek, és kirámolják a fészkekből a fiókákat egytől egyig.

Annyira erős a csapatösztön, hogy megfigyelték, amint egy fészekaljat 4-5 madár is etetett (nyílván tönkrement költésből szabaddá vált szülők csatlakoztak az etetéshez). Ennél történt még extrémebb dolog is. Egy kutató elárvult őszapófiókákat nevelt kalitkában a szobájában. Tavasz volt, kinyitotta az ablakot szellőztetés céljából. Arra lett figyelmes, hogy őszapók jártak be a szobába, és elkezdték etetni a kalitkában lévő madarakat. Persze az élelmes kutató ki is használta ezt a lehetőséget, és végül is a mostoha szülőkkel neveltette fel az árvákat. 

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós