A gyakori pintyfélék közül előző posztunkban már megismerkedhettünk néhánnyal; a folytatásban két csőrmestert mutatunk be, a magevés specialistáit.

Fiatal zöldike

A zöldike (Carduelis chloris) gyakori költő madarunk, nevéhez méltóan zöldes színű madár. A hímek üdébbek, szárnyukon és farkukon citromsárga betétekkel, a tojók inkább szürkés zöldek, a sárga színek is kevésbé élénkek. A fiatal madarak csíkozottak.

Hím zöldike

Kifejezetten csapatos madarak, mint a pintyfélék általában. Az etetőn, ha megjelennek, főként a földre hullott szemeket szedegetik fel, ha tehetik.

Tojó zöldike

Télire tőlünk északabbról nagy csapatok özönlik el az országot, miközben a nálunk fészkelők többsége délebbre húzódik (görög, olasz megkerülések). A csőr erős szerszámmá alakult, a legkülönbözőbb magok kibontására fejlődött. De a következő madarunkhoz képest ez a csőr csak szerény kísérletezés!

A meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) a legerősebb csőrű magevő mind közül.

Hím meggyvágó

Az óriási csőr a fej legjellegzetesebb része. A hímek élénkebb színűek a tojóknál, fejük gesztenyebarna, szárnyukon a dísztollak acélkékek. A fiatalok pettyezettek. A csőr színe a költési időszakra megváltozik: nyár végén, télen világos hússzínű, tavaszra viszont ezüstre változik. Ismét egy bravúr a természettől!

Meggyvágó csőrszínezetek

Csapatos madárról van szó, de agresszívebb természetű a többinél. Ha az etetőre repülnek, azonnal komoly dominanciaharc kezdődik. Vannak példányok, amelyek nem tűrik meg maguk mellett a fajtársaikat sem, tátott csőrrel rontanak a közeledő madarakra és űzik el őket. A gyűrűzők, akik már szedtek ki a függönyhálókból ilyen madarakat, jól tudják, mennyire óvatosan kell hozzáfogni a kiszedésükhöz. A csőrüket kell távol tartani a kéztől, mert fájdalmas csípéssel büntetik az elővigyázatlan szedőt.

Fiatal tojó meggyvágó

Egy alkalommal karvalyt fogtak, amelynek csüdjébe bele volt nőve egy meggyvágó csőrkávája! Az történhetett, hogy a ragadozó madár megfogta a meggyvágót, az viszont védekezésképpen megfogta a lábát … és többé nem eresztette. A meggyvágóból ebéd lett, de a csőr annyira erősen fogta a lábat, hogy onnan azt már nem tudta eltávolítani a karvaly, és beleforrott a csőr maradványa a csüdbe.


A most következő madarak ugyan a pintyfélékhez hasonlatosak, de egy másik madárcsoporthoz tartoznak. A verebekről lesz szó, amelyek rokonai az afrikai kontinens szavannáin élnek, és akár több száz költőpárból álló telepeket létesítenek: ők a szövőmadarak. A kérdés jogos: akkor mért nem építenek ilyen fészekóriásokat a mi verebeink? A válasz: azért, mert jól kihasználják a felkínálkozó lehetőségeket. Az idősebbektől tudjuk, hogy régebben bizony a verebeink is építettek fákra fészkeket úgy, ahogyan távoli rokonaik. Na, nem gigaméretűeket, de akár néhány pár, közösen. Aztán felfedezték, hogy a cserepek alatt, odvakban mennyivel egyszerűbb fészket építeni. De megteszi a gólyafészek oldala is, ahol az ágak közé telepednek be, nagyobb telepeket is alkotva. A mesterséges odúkat is előszeretettel elfoglalják. Érdekesség, hogy az odú felnyitásakor azt láthatjuk, hogy teljesen ki van töltve fészekanyaggal az aljától a tetejéig. Látszólag egy összedobált fészek, de csak látszólag! Az odú bejáratától egy kis folyosó vezet az aljára, ahol kiszélesedik a tulajdonképpeni fészek, ahol a tojások pihennek.
A madarak tulajdonképpen ugyanazt építik meg, mintha az odú nem lenne: egy nagy anyaghalmaz közepén egy folyosót, annak végében a fészket. Tetten érhetjük a szövőmadaras rokonságot.

Hím házi veréb

Magyarországon két verébfaj él: az egyik a házi veréb (Passer domesticus), a másik a mezei veréb (Passer montanus). Alapból mindkét fajnál a barna és szürke színek árnyalatai dominálnak, ennek ellenére a két faj elkülönítése könnyű, mégis nagy zavart lehet tapasztalni az embereknél ebben a témában.

Tojó házi veréb

A házi verébnél az ivarok jól elkülönültek: a hím jellegzetessége a fekete torok, a barna csuklya és a szürke fejtető. A tojót és a fiatalokat a barnás színek árnyalatai uralják, krémszínű szemöldöksávval. A mezei verébnél mindkét ivar és a fiatalok azonos tollruhát viselnek: fejük barna színű, nincs szürke sapka, torkuk fekete, a fehér arcuk mindkét oldalán 1-1 fekete folt található. Kisebb termetű, mint a házi veréb. Ha egy mezeiveréb-csapatot látunk, akkor ott minden madár így néz ki, szép egyöntetű. Egy háziveréb-csapat heterogén: máshogy néznek ki a hímek, a tojók, a fiatal hímek, más a téli ruhás hím és más a nászruhás.

Mezei veréb

A két faj élőhelye is más. A házi veréb kedveli az ember közelségét, a mezei veréb inkább a falvak és a vidéki lét kísérője. Azonban egy dolog közös bennük: vészjóslóan fogyatkoznak!
Igen, ez hihetetlennek tűni, de igaz. Gyerekkoromra emlékezve, rengeteg veréb volt mindenfelé; tavasszal a még röpképtelen, de már kiugrált fiókákat szedegettük össze az udvarunkban, a szőlőskertben az öreg fák odvaiból mindenhonnan verébcsipogás hallatszott. Mi csak „csuli”-nak hívtuk őket, a veréb egy alantas kategória volt a madarak között, annyira közönséges volt. Az öregek elmondásai még döbbenetesebbek: gyerekkorukban, amikor álló nap csatangoltak valahol kint és megéheztek, csak végigjártak egy öreg fasort, összegyűjtötték a verébtojásokat, lepöckölték a tetejét és kiitták. Persze, ha darabosabb csúszott le a torkukon, akkor tudták, hogy az már egy „tökös csuli” volt…
Ma pedig… éhen halnának a srácok!
Pár éve hír volt, hogy francia ornitológusok azt vették észre, hogy Párizsból eltűntek a verebek! Mind egy szálig! Ha angol madarászoldalakat böngészünk a neten, olyanokat, ahol ritkaságokról készült fotókat tesznek fel, bizony találkozhatunk a mezei veréb képével is.

Mezei veréb

Nálunk is nagyon megfogyatkoztak. A kilencvenes években még nem lehetett gyűrűzni a verebeket, cinegéket, ezért ezeket elengedtük. Emlékszem, ötvenesével dobáltuk ki őket a nádasban felállított hálóból, ahová éjszakázni húztak be. Mostanság jó, ha néhányat tudunk belőlük gyűrűzni évente. Nyílván lesz, aki verébtömegekről fog beszámolni, de itt most általános jelenségről beszéltem, helyileg előfordulhat, hogy nagyobb számban látni őket. Nagy probléma, hogy a nagy bevásárlóközpontokba veszik be magukat, és életvitelszerűen bontogatják ki a csomagolt élelmiszereket, nem kis problémát okozva az áruházaknak.
Hogy miért csökkent az állományuk drasztikusan, pontosan nem tudjuk, de a probléma oka összetett. A környezeti hatások, a túlzott vegyszerhasználat (főleg rovarirtók) bekerülhetnek az állatba és szaporodásbeli problémákat okozhatnak. Erre más fajoknál egyértelmű vizsgálatok vannak. Mindezek azért érdekesek számunkra, mert ez jelzi, hogy sok minden nagyon nincs rendben a környezetünkben, és rengeteg olyan hatással küzd meg a szervezetünk láthatatlanul, amelyek más fajokat már elpusztítanak.

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós