Attila sasőrzős kalandja a végéhez ért.
Vol.6 - Az emberek
Ha valaki járt már hosszabb túrán, netán rockfesztiválon, az tudja, hogy ennyi idő alatt csak a menthetetlenül antiszociális emberek nem kötnek új ismeretségeket. Mivel ezt a korszakomat már szerencsére sok éve magam mögött hagytam, nem volt ez másképp a sasőrzés idején sem.
Kezdődött az egész úgy, hogy a Pipacs Presszóban, ami találkozási helyként is funkcionált az első napon, ajándékba kaptam kávét, mondván, ez a fészekőrzőknek jár. Máris megtetszett a hely, nem csoda, hogy különböző munkaügyeket utána kizárólag oda jártam intézni, hiszen azért sem szólt senki, hogy egy teljes asztalt, meg kettő konnektort elfoglalok mobil iroda céljára.
Hamar kiderül, hogy a Pipacs törzsközönsége olyan arcokból áll, akikhez képest Bödőcs Tibor búcsúszentlászlói arcképcsarnoka elmosódott fénymásolatnak tűnik.
Második nap negyedórát sem ültem ott, amikor bejött Pista két felnőtt fiával, letenni az aznapi munkanapot, majd pár perccel és egy kölcsönös bemutatkozással később máris figyelmembe ajánlotta Mezőcsát híres emberét, aki még Hajós András műsorába is bekerült azzal a mutatványával, hogy üvegpoharakat evett. Ahogy telt az idő, egyre többen tértek be a presszóba, és a maligánfok emelkedésével már a megevett tárgyak is egyre hajmeresztőbbek lettek, a biciklilánctól kezdve kétezer forintnyi fémpénzen át egy teljes láda sörösüvegig, göngyöleggel együtt. Pár nappal később magával a művésszel is volt alkalmam megismerkedni, amikor betért a presszóba egy kis borért.
Persze a kocsmán kívül is van élet. Ugyan a juhászok közmondásosan szófukar, maguknak való emberek, a valóságban ez nem feltétlenül van így. Táborunk épp az egyik tanya tőszomszédságában kapott helyet, az őrzőpont meg a szomszédos – a szomszédos itt azt jelenti, hogy közel három kilométerre lévő – gazdaság oldalában lett kijelölve, így csakhamar megismerkedtünk az ottaniakkal. A tábor melletti tanya juhásza, Bandi minden este átjött beszélgetni, meginni egy pohár bort, az utolsó nap délutánján pedig csak azért ment be Csátra, hogy a búcsúestére kerítsen nekünk ezt-azt.
Józsi bácsi, aki az őrzőpont melletti tanyán éjszakánként vigyáz a jószágra, a második napon hívott meg Igricibe, hogy vendégül lásson, amire pár nappal később sor is került. Ő ugyan már nem ihat, de ha már volt rá alkalom, délután háromkor azért belém diktált egy deci, elmondása szerint 52 fokosra főzött házi szilvát, azért csak annyit, mert nem szándékoztam az előttem álló bicikliutat szlalomozva megtenni. Másnapra Bandi már tudta, hogy nem mertem meginni a harmadik pohárral, bár fogalmam sincs, honnan.
Furcsa érzés volt turistaként belecsöppeni az életükbe, hiszen én voltaképpen kalandnak fogtam fel az egész fészekőrzést. Ez az életforma viszont még ilyen megközelítéssel is tiszteletet parancsol. Amikor látod, hogy a juhászok hajnali fél ötkor már hajtják ki a birkát, vagy épp azt, amikor a traktorosok még este tizenegykor báláznak a földeken lámpafénynél, nehogy a másnapra várt vihar tönkretegye a takarmányt, mindjárt másképp nézel bármilyen élelmiszerre, amiért kiszaladsz a sarki boltba. És ha azt gondolnád, hogy ennél tovább nem látnak, hát elmondom, hogy Bandival az utolsó nap délutánján többek között az AC/DC együttesről, meg a magyar punkzenéről beszélgettünk legeltetés közben. Mindenféle elvágyódás vagy negédeskedés nélkül, sokat tanulhatunk tőlük.
Konklúzió.
Minden történetnek van tanulsága, igyekszem én is ezzel zárni ezt a kis élménybeszámolót, ha már ez jött divatba. Nos, az egy hét alatt nem lettem jobb ember, és nem ajánlottam fel hazatérésem után a jövedelmem egy bizonyos százalékát valamilyen környezetvédelemmel foglalkozó alapítványnak. Persze még mindkettőre van esély, de ne ígérgessünk a vakvilágba. Viszont megismertem egy igazán értékes kezdeményezést, egy kivételes darabot Magyarország élővilágából, és egy, a maga módján különleges szegletét az országnak, ami amúgy alig több mint harminc kilométerre van a szülővárosomtól, ehhez képest harminchat év alatt egyszer sem jártam arra.
Találkoztam jó néhány érdekes és értékes emberrel, és rengeteg olyan élményben volt részem, amelyekbe egyébként sosem kóstoltam volna bele. Otthon lebarnulva meséltem ezekről kis családomnak, és azóta is ezt teszem, ha a barátaim megkérdezik, milyen volt. Ja, hogy közben szabad szemmel nem látható mértékben, de közreműködtem egy ritka, értékes madárfaj reménybeli fennmaradásában? Az volt a hab a tortán! Próbáljátok ki ti is, megéri!
Bővebb információ a programról itt.
Köszönet illeti Seres Nándort, amiért részt vehettem a fészekőrzésben, a helyszínen nyújtott segítségért, a rengeteg elmondott információért, valamint Hák Flórát a beszámoló szakmai része és a képanyag jelentős mértékű kiegészítéséért.
Fotók: Golen Gerhárd, Kovács Attila
Az előző részeket itt, itt, itt és itt olvashatjátok.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel és csatlakozz a Kapanyél Facebook-közösségéhez!
