Arra, hogy a növényvilág a Földi élet eltartója, ritkán gondolunk. De mindnyájan kötődünk, emlékezünk egy-egy növényre, virágra, amely valaha fontos szerepet játszott az életünkben.

Ki hallott a Bánkúti búzáról, és kit érdekel egyáltalán? Feltételezem, kevés embert, de én jól ismertem ezt a híres magyar fajtát, amelyet már vagy 50 éve nem termesztenek. Ez a búza erős, vastag szárú, 1 méterre is megnövő, kiváló termést adó fajta volt. Lisztjéből a legjobb kenyér, a felséges langalló (amit az olajban sült lángos meg sem közelít), rétes és a legfinomabb sütemények készültek. Gasztronómiai értékei mellett esztétikai élményt nyújtott a sárguló búzatábla csodálatos látványa. Akkortájt esélyem sem volt meglátni nemhogy a tengert, még a Balatont sem. De a hullámzó búzatenger az óceán képzetét keltette bennem. 

Közelebbről egy júniusi hajnalban ismerkedtem meg az "életet adó" növénnyel, amikor eljött az aratás ideje. A bátyám, a kaszás, akkor 16, én 14, a húgom 12 éves volt. Mi, a két lány voltunk a "marokszedők". Az előre lerakott rozsszalmából font kötelekre raktuk a búzakötegeket, a kévéket. Gyönyörű reggel volt, jól indult a munka, de amikor a hajnali hűvösséget felszippantotta a tűző nap, egyre nehezebben cipeltük a 20-25 kg-os kévéket. 1 órai munka után ránk tört a fáradtság. Úgy éreztük, a karunk tőből kiszakad, a 35 fokos meleg, párás levegőtől iszonyúan megfájdult a fejünk. Hiába vedeltük a vizet, egyre szomjasabbak lettünk. Délfelé már majdnem összerogytunk a kimerültségtől, és hol volt még az este? 

Abban az évben fejeztem be az általános iskolát. A "hogyan tovább" kérdése állandóan napirenden volt. A család azt akarta, hogy a nagy szegénység miatt menjek dolgozni, én viszont, amióta az eszemet tudtam, csak a továbbtanulást tudtam elképzelni. Azért hajlottam a kompromisszumra.
De ott, a búzaföldön eldőlt a kérdés. Az aratás nem nekem való, nem bírom erővel. Ez nemhogy gyereknek, embernek sem való munka.
Továbbtanulok, gimnáziumba megyek! Mintha a Bánkúti búza sztyeppei ősei fagynak, hőségnek, szárazságnak ellenálló életereje költözött volna belém, konokul, makacsul kitartottam az elhatározásom mellett.
És 1950. szeptember 1-jén gimnazista lettem.