Kapanyél

"A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga, és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak, és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától, és mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez.

… Senki sem látott még bodzát, amelyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem, és abban hárommillió mag van. Szóval megvan benne a jó szándék, hogy egy nagy bodzáskertté változtassa a világot kelettől nyugatig." (Móra Ferenc: Georgikon)

A héten Spanyolországban kezdődött a paradicsom "ünneplése": Bunolban (Valencia) 1945 óta, de hivatalosan 1957-től minden augusztus utolsó szerdáján rendezik a La Tomatinát, mely állítólag egy néhai rendbontásból nőtte ki magát világhírű rendezvénnyé. Történt ugyanis, hogy a város főterén felvonulást rendeztek, ahol fiatalok estek egymásnak. Más fegyver nem lévén, a közeli zöldségesstand paradicsomkészletét használták fel egymás ellen. Ebből lett mára a világ legnagyobb "csatája", ahol kb. 40 tonna paradicsomot borítanak a tömegbe, és 1 órán át megy a dagonya.

Vagy ha úgy tetszik, spárgát, mely sokáig nem tartozott a kedvenceim közé. Úgy jártam vele, mint a csicsókával: tudtam, hogy szeretni kéne, mert milyen dolog már, hogy valaki nem eszi meg ezt a nagy fene finomságot, ezért pár évente tettem egy próbát. Sikertelenül. Idén azonban fordult a kocka: olyan finom spárgakrémlevest rittyentettem, hogy napokig nem bírtam abbahagyni.

A liliomfélék családjába tartozó közönséges spárga (Asparagus officinalis) Európában és Ázsiában is őshonos. Az óegyiptomiak és az ógörögök még leginkább gyógyhatása miatt fogyasztották (asparagos=fiatal hajtás, nyél), és csak a rómaiaknál lett kedvelt előétel.

Elkáposztásítottalanítottam...

... némi fonalat a minap. Az általános szokástól eltérően használtam fel két kis fej lila káposztát: fonalat festettem velük. Mert hiszen olyan szép színe van, gondoltam, biztosan ugyanolyan mély bíbor árnyalatú lesz majd a fonalam is tőle, ha kicsit beáztatom a lila káposzta levébe. De nem.

Hanem búzavirágkék lett. Az úgy történt, hogy a festhető gyapjúfonalakat vízbe áztattam. A káposztákat felszecskáztam, és egy nagy lábosban feltettem forrni annyi vízzel, hogy az éppen csak ellepje a káposztadarabkákat. Kb. egy óra hosszat főztem a káposztalevesemet, a lé először sötétkék, majd valami egészen bámulatosan mély bíborszínű lett. A lakás pedig egyre büdösebb…

"Mint lyukas zsákból a lencse, úgy hulljon rád a szerencse" - szól az újévi jókívánság. Nos, most, hogy már harmadik napja eszem a lencsét a szebb jövő reményében, két dolog motoszkál a fejemben:

1. 1. Nálunk évek óta nem elég nagy a lyuk a zsákon.
2. 2. Ha szembetalálkoznék egy lencsebokorral, simán elmennék mellette, mert azt se tudom, hogy néz ki. Így: