Az első cikk után hiányoltak az olvasók néhány ragadozó fajt. Természetesen a teljesség igénye nélkül válogattunk ki olyanokat, amelyekről megfelelő képanyaggal rendelkezünk, és általuk egy kis betekintést engedtünk ebbe a világba. A kéréseknek nem tudtunk ellenállni, így most essen néhány szó újabb fajokról. Remélhetőleg segítünk eligazodni a ragadozók kusza világában.

Vörös vércse

Ha utak mentén, legelők felett az ölyvnél kisebb testű, hosszabb farkú, hegyes szárnyú madarat látunk a levegőben egy helyben repülni, akkor nagy valószínűséggel vörös vércsével (Falco tinnunculus) akadtunk össze. Ez a zsákmányszerzési mód, amit szitálásnak nevezünk, nagyon gyakori a vörös vércsénél, de nem csak ő alkalmazza. Megfigyelhető egerészölyvnél is, de ha egy ölyv nagyságú, világos színezetű madarat látunk messziről szitálni, aztán egy kisebb helyváltoztatás után ismét szitálni kezd, és így tovább, akkor nagy az esély, hogy egy tundrai fajt, a gatyás ölyvet (Buteo lagopus) látjuk. Ennek oka, hogy ez a tundrán költő faj költőhelyén fák híján nem tudja magasabb pontról szemmel tartani a területet, ezért ezt ezzel a repülési móddal pótolja.

Gatyásölyv

A vércsére visszatérve, Magyarországon gyakori költőfajról van szó. Városokat, falvakat övező mezőgazdasági területek, gyepek kiváló feltételeket teremtenek neki: megtalálja a főleg rágcsálókból álló táplálékát is, a lakott területeken, elhagyott fészkekben pedig a költőhelyét. Nagyon alkalmazkodó faj, Budapesten is szép állománya él.

Vörös vércse

Épületek hasadékaiba, szellőzőnyílásokba rakja a tojásait, és itt cseperednek fel a fiókák. A szülők vijjogó hanggal üdvözlik egymást, szólongatják a fiókákat. A hím vörhenyes hátú, rajta cseppszerű mintázattal, szürke faroktollakkal, a tojó felső oldala sűrűn keresztsávozott. Télen a skandináv országokból is megjelennek nálunk példányaik, melyek sok más fajhoz hasonlóan a Kárpát-medencében telelnek át.

Befogott svéd gyűrűs vércse

A vércséhez hasonlóan van egy sólymunk is, amelyik nagyon szereti a városi környezetet, és szerencsére már egyre gyakrabban találkozhatunk vele. Ő a vándorsólyom (Falco peregrinus), egy nagy visszatérő: a 60-as években ugyanis eltűnt Magyarországról mint költő faj, és jó 30 évet kellett várni arra, hogy ismét megtelepedjen és sikeresen reptessen fiókákat. Azóta állománya gyarapszik, és sorra foglalja vissza azokat a területeket is, ahol korábban költött. Kifejezetten hegyvidéki, sziklás alakzaton költő madárról van szó. A Gerecsében az utolsó sziklaalakzaton költő kerecsensólymot néhány éve szorította ki a fészkelő területről, azóta a kerecsen helyén vándorsólyom költ.

Vándorsólyom

Ez a madár sokaknak ismerős lehet, mert a Föld leggyorsabb állataként tartják számon: vadászat közben zuhanó repüléssel elérheti a 300km/órás sebességet is! A nagytestű sólymoknak ez a vadászati stílusa hasonlít ahhoz, mint amit a puskából kilőtt lövedék végez. A nagy sebességgel becsapódó lövedék ölő hatását azáltal fejti ki, hogy szétrobbantja a folyadékkal telt szerveket, vérereket, sokkot okoz. A vándorsólyom is nagy sebességgel éri el áldozatát, és kinyújtott lábakkal rúgja le a levegőből, hatalmas tollfelhőt hagyva a becsapódás helyén. Szédületes látvány.

Gyűrűzés alkalmával volt szerencsém kerecsen- és vándorsólyom-fiókát is kézben tartani. Iszonyatosan erős lábakkal és hegyes karmokkal van megáldva. Egyik kollégám kezéről erős férfikéz kellett, hogy lefejtse a rászorított lábakat, miután egy óvatlan pillanatban az anyányi fióka rámarkolt a kézfejére. El tudom képzelni, mit vált ki ugyanez a mozdulat mondjuk egy galambban! A gerecsei kerecsenfészeknél megfigyelték, amint a cseperedő fiókák egy héját kergettek el a fészektől. Nem ritka jelenség, hogy ragadozó madarak más ragadozók fiókáit zsákmányolják. A héja is ezt akarta, de hoppon maradt – pedig ő sem megy a szomszédba egy kis keménykedésért!

Amerikában egyes nagyvárosokban szép állománya alakult ki az évek során. A felhőkarcolók jobb esetben helyettesítik a sziklákat, városi galamb meg van bőséggel. Vándorsólymokat nyomon követő, városi emberekből álló madarászcsoportokról láttam egy dokumentumfilmet valamelyik adón. Budapesten a Szent István Bazilikán lehetett megfigyelni rendszeresen egy madarat, akit Pirinek neveztek el a helyi madarászok.

A rétihéjákat is említsük meg, nehogy szó érje a ház elejét:). Magyarországon 2 költő (barna- és hamvas-), egy átvonuló (fakó-) és egy téli vendég (kékes rétihéja) fordul elő.

Barna rétihéja

A rétihéják (nem összetévesztendő a héjával!) hosszú szárnyú, hosszú farkú, nyúlánk madarak, nagyjából ölyv nagyságúak. Nagyon jellegzetes lassú, imbolygó röptükről lehet felismerni őket. Szüntelenül pásztázzák az alattuk elterülő területet, és amint megpillantanak valami ehetőt, azonnal egy gyors mozdulattal lecsapnak rá. Télidőben a kékes rétihéjával (Circus cyaneus) találkozhatunk. A hím kékesszürke felső oldalú és fekete szárnyvégű, a tojó és a fiatalok barnás színezetűek. Mindegyik példánynak felül, a faroktőnél egy nagy fehér folt látszik.

Barna rétihéja

A barna rétihéja (Circus aeruginosus) kora tavasszal érkezik vissza telelőhelyéről. Gyakori költő fajunk, a nádasok madara. Nagyobb tavak nádasaiban mindenhol felbukkan, megtelepedik. A fészkét is a nádrengetegbe, letört nádszálakra építi. A Tüskevárban kányaként emlegetik, amit aztán le is puffantanak. Ma már persze ez nem megengedett, mert mint minden ragadozó faj, ő is védett.

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós